És ez a négy hét, bármilyen jó is volt a munkám, bármennyire imádtam bent a lányokat az irodán, pont ugyanolyan volt, mint amikor iskolásként májusban az év végét vártuk. Kezdtem hisztis lenni, fáradt, kimerült, hisztis. Igen, duplán hisztis voltam, igyekeztem kontrollálni, de nagyon nem ment. Mindig elnézést kértem odabent, mert azt is észrevettem, hogy amíg korábban a fáradtság-nyűgösség délután 2 körül jelentkezett, folyamatosan csökkent a toleranciám mindennel szemben, míg az utolsó hetekben már 10 órakor pokolba tudtam volna mindenkit küldeni és legszívesebben lefeküdtem volna aludni. Szeretem a lányokat, akik ezt az időszakot szó nélkül eltűrték mellettem, eltűrtek engem is, úgyhogy innen is hatalmas hipp-hipp-hurrá nekik, és örök hálám!

Na és hogy miért voltam hisztis és fáradt? Nem sokat segített a helyzeten, hogy éjszakánként legalább háromszor fent voltam. Igen, azért a bizonyos három cseppért. Este nehezen aludtam el, mondanom sem kell, hogy folyton jártak a gondolataim, miket kell még megtenni, hova kell menni, mi a következő lépés, stb. Aztán végre elaludtam (amit megelőzött biztos, ami biztos, kimegyek még egyszer a mosdóba), éjfél körül elaludtam, kettőkor, négykor fent voltam, majdnem fitten, és amikor fél hétkor megszólalt az óra, azt hittem, elsírom magam.

Az éjszaka nemcsak az álmatlanságról szólt, de a pocak miatti kényelmetlenségekről is. Már volt szuper párnám a pocakom alá, takaró a lábam közé, nade a kényelmes póz nem tartott sokáig. Amikor megfordultam, a fél ágy berendezését vittem magammal, újra el kellett helyezkedni és így tovább, és így tovább. Az utolsó hetekig komoly logisztika volt, hogy úgy forduljak meg, hogy elférjünk, ne essen le semmi és könnyen ki lehessen menni éjszaka a mosdóba. Vagy nasiért. Vagy bármi másért.

Ami a másik nagy kedvencem az éjszakai álmatlanság mellett, az a gyomorégés. Ekkor már semmi nem használt, ami korábban bevált: hiába ettem előtte bármit, vagy ittam, a gyomorégés egyre erősödött, minél feljebb került szegény szervem, annál jobban marta a torkomat. Vártam a leereszkedést, mint a messiást :D

Babánk mindebből persze semmit sem tud, ő vígan éli kis pocaklakó életét, folyamatosan fejlődik továbbra is. Egyre több zsírréteget szed magára, agytevékenységei és barázdái is tartják az ütemet.

Hartmann Viki